Nem túl hosszú anyai pályafutásom egyik mélypontja volt az elmúlt héten, teljesen elvesztem az egész napos hisztiben, visításban és civakodásban (a gyerekekkel). Este persze ezen őrlődtem, borzalmasan éreztem magam, hogy mennyire rossz anyukájuk vagyok, sokszor türelmetlen voltam velük... alig tudtam elaludni, és folyamatosan magam ostoroztam a történtekért.

Ezen felbuzdulva, elhatároztam, hogy ma minden más lesz: korábban elintéztem reggel a munkámat, a házimunkát félredobtam, és mondtam Szimat felügyelőnek és Toboz néninek (ez az új nevük, copyright: Dede) hogy ma a kedvükben akarok járni, elmegyünk fagyizni, játszótérre, és csak velük fogok foglalkozni. Egy darabig tartott a lelkesedés, de mi történt azután? PONTOSAN az, mint tegnap. Hiszti, hiszti, hiszti, egy kis dráma, nagy dráma, utállak és soha többé nem játszom veled, majd levezetésnek egy kis hiszti. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy rohadtul nem arról van szó, amit gondoltam! Lópimpilit vagyok rossz anyukájuk > konkrétan 0-24 lesem a kívánságaikat és az egész életem körülöttük forog, ők pedig tisztában vannak ezzel és élnek a lehetőségeikkel. Rohadt jó anyukájuk vagyok.

Úgyhogy a frissen jött megvilágosodással felvértezve magam, az első itthoni konfliktusnál (elkezdték ölni egymást a homokozóban, visítva) mit tettem? Leültem a kertben és nekiálltam olvasni a Marie Claire-t. Láss csodát, 5 perc butulás után befejezték, és úgy játszottak tovább, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy sokkal kevesebb ideggörcsöt kapnék, ha nem lenne az a kényszerképzetem, hogy rendet kell tartanom, meg kell oldanom a problémákat, békét kell teremtenem.

Szerintem mi, anyukák önként és dalolva magunkra vállalunk minden terhet (főleg lelki, de sokszor fizikai is) pedig nem kéne. Miért csodálkozunk, hogy ki vagyunk fordulva önmagunkból, amikor tényleg mást sem teszünk, csak másokkal foglalkozunk? (Ráadásul azok a mások az én esetemben 5 év és 1 méter alatti öntudatos rabszolgatartók.) Mikor szolgáljuk ki a saját szükségleteinket? Én a következő időszakban ezen szeretnék dolgozni: kevesebb para, több idő önmagamra. Nagy szükségem van rá. #confessionsofamother

Látjátok őket a szememüvegemen? Direkt nem retusáltam le a férjem lábát, a fiam kis testét, mert ilyen az anyalét, ha nincsenek mellettem, akkor is velem vannak :)