A napjaink olyan változékonyak, mint az időjárás. Két borzalmas napot követ egy fantasztikus, mint a mai. Aztán ki tudja, mi lesz legközelebb. Tegnap egy nagyon érdekes dologra világított rá a férjem (és itt gyorsan be is szúrom, hogy mennyire csodálatos, ahogy ismer engem. Tényleg ő az Igazi.) 

Dedével brutálisan összevesztünk, de itt ne arra gondoljatok, hogy a 'gram kedvéért erősen fogalmazok, hanem tényleg kimaxoltuk egymás határait, és ez engem iszonyatosan megterhelt lelkileg. Úgy éreztem, hogy a vitánk maradandó nyomot fog hagyni a fiamban, és annak ellenére, hogy meg/kibeszéltük (Dedével) hogy miért történt a konfrontálódás, én egyre csak kattogtam, hogy mennyire gyenge vagyok, beleállok egy háromévessel a viaskodásba. Nem volt elég önuralmam, pedig az ordibálás nem az én stílusom, gyűlölöm a hangos szót, nem csak a mi házunkban hanem általánosságban.

Este persze magamba roskadva elpanaszoltam a férjemnek, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel aki a következőt mondta: azt látja, hogy attól félek, hogy a gyerekeim olyan lelki sérüléseket fognak szerezni mint én, és ez befolyásolja a döntéseimet és a józan gondolkodásomat. És ez az egy mondat egy igazi #wow felismerés volt, mintha valaki felhúzta volna a függönyt. Valóban, a legnagyobb (ki nem mondott) félelmem az életben az, hogy olyan fájdamat okozok a gyerekeimnek, amit én megtapasztaltam. És tényleg, nagyon sokszor az áll a döntéseim hátterében, hogy azt tudom, mit _nem_ szeretnék, pedig lehet, hogy (például) egy ilyen vitába mint az említett, sokkal határozottabban bele tudnék állni, ha racionálisan látnám saját magam. De eddig, csak azt láttam amitől félek, és kétségbeesetten igyekeztem elkerülni. De ez egy csapda, ami nem csak rám nézve mérgező, hanem pont azokra is, akiket óvni szeretnék.

Bajszi azután azzal folytatta, hogy higgyem el, a kis Tasok a lehető legnagyobb szeretetben és biztonságban nevelkednek, az ő gyerekkoruk nem a miénk, nem hasonlíthatom össze a kettőt. Még valamit megértettem ebből. Az, hogy gyereket nevelek, számomra is egy időutazás, és lehetőség a saját traumáim feldolgozására. 

Hogy mihez kezdek ezzel, az már az én felelősségem: ha nem dolgozom magamon, én is elkövethetem azokat a hibákat amiket az engem megelőző generációk megtettek. 

De ha képes vagyok ezeket felismerni és szembenézni velük, az számomra hatalmas ajándék mert tehermentesítem az elmém olyan szokásoktól, tudatalatti kényszerektől amik megmérgezik az embert. 

Szóval ez az újabb lecke az élettől, nekem.