Az imént, amikor a legutóbbi bejegyzésemet pötyögtem (aki még nem látta, elolvashatja itt: https://hello-itt-mimi.blog.hu/2019/10/21/mindenkinek_jar_5_perc_nyugalom) rádöbbentem, hogy nyár vége óta nem is adtunk életjelet magunkról!

Az ősz, és ezzel együtt az ovikezdés teljes gőzzel indított, így az elmúlt időszakban nem hogy blogolni, létezni is alig volt időm. 

Nagyon sűrű hetek vannak mögöttünk, de kezdem az elején és köszönöm, ha velem tartotok és elolvassátok ezt a személyes hangvételű írásomat. 

Aki velünk tart Instagramon (https://www.instagram.com/_hello_itt_mimi_/) az többé kevésbé nyomon követhette, hogy Dede szeptember 2-án elkezdte az óvodát.
Meg kell hagyni, nem a hagyományos 'beszoktatást' jártuk végig - 3 hétig ültem bent vele minden egyes délelőtt, és úgy láttam, hogy nem haladunk semerre. Nagyon tetszett neki a csoport, a gyerekekkel is elvolt többé-kevésbé, az óvónéniket kifejezetten kedvelte már akkor is, de valahogy nem akart elszakadni tőlem. Aztán az egyik reggel megbeszéltük a csoport vezetőivel, hogy itt az idő: a következő napon beszéljem meg vele, hogy ott fogom hagyni és menjek el. Kicsit izgultam, hogy mi lesz de valahogy belső bizonyosságom volt afelől, hogy rendben lesznek a dolgok és nem hosszú időről van szó, hisz csak 4 órát jár. Nem mondom, hogy nem volt sírás, de két nap se telt el, és már ő kérdezte, mégis mikor indulunk a Cica csoportba? 
Jelen állás szerint hétvégén teljes letargia van amiatt, hogy nem lehet menni, sőt múlt szombaton dolgunk volt a városban és kérte, hogy kanyarodjunk már az ovi felé, hogy megnézzük: TUTI nincsenek ma bent? Nehogy kimaradjon! 
Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok az intézménynek, az óvónőknek, hogy ilyen szinten figyelembe vették a fiam igényeit, és rá is nagyon büszke vagyok, hogy igazi okos nagyfiúként jól vette az akadályokat. 
Azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy Dede állami intézménybe jár. Aki ismer, az tudja, hogy milyen szinten rettegtem attól, hogy a gyerekek ne magánoviba, suliba kerüljenek pusztán azért, mert én anno nem voltam óvodás, később pedig egy alapítványi suli magántanulójaként okosodtam és meg voltam győződve róla, hogy rövidke államista tapasztalatom elég ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le. Rengeteget beszélgettünk a férjemmel, anyósommal a témáról és bár úgy éreztem, hogy nagyon nagy erőt kell vennem magamon, hogy az elképzeléseimből alább adjak, beláttam, hogy igazuk volt és a félelmem a mi esetünkben alaptalan volt. Öröm nézni, hogy Dede kivirul és látványosan fejlődik az óvónők kezei között, és ami ennél is fontosabb, látom és érzem is, hogy nagy szeretettel fordulnak felé és nekem ez számít igazán. 

Lépjünk tovább a tematikával: Hédi. 
Családunk macskája heteken belül két éves lesz! Sok értelemben igazi második gyerek a kislányom - alkalmazkodóképes, talpraesett, és sokkal fejlettebb, mint a kora. Úgy három hónappal ezelőtt, egyik pillanatról a másikra közölte, hogy nem kell több pelus. Teljesen magától szobatiszta lett. (Írtam is erről, a leszoktató bugyis posztban, ha emlékeztek!)
Egy ideig ráadtam éjszakára a pelenkát (sőt, most is nyugodtabb vagyok, ha rajta van) de ő nem él vele: szorgalmasan ébreszt minden egyes alkalommal, amikor az éjszaka közepén rájön a szükség. Titokban kinövesztett újabb két fogat (de ez is olyan, hogy egyik héten még nem volt ott semmi, majd a következő héten egy fogmosásnál döbbenten tapasztaltam, hogy kettővel több lett!) 
Beköszöntött a rózsaszín korszak, nagyon édesen úgy mondja: "színű" - és minden színű, amit kiválaszt magának. Ruha, cipő, játék, mesekönyv, tök mindegy csak színű legyen. Nagyon határozott elképzelése van a divatról, vele nem tudom eljátszani mint a fiammal, hogy kedvemre öltöztetem az aktuális hangulatomnak megfelelően. Hédi megmondja mit akar felvenni, és nem fél harcba szállni velem, ha nem egyezik az elképzelésünk. Sokszor nyer. 
Nagyon jót tesz nekünk, hogy napi pár órát kettesben tudunk tölteni. A korábban kizárólag apán csimpaszkodó Tuki felfedezte, hogy van anyja, aki szereti is őt :)) és azóta lelkesen követ mindenhová, mint egy kiskacsa.  Összeszoktunk, és be kell vallanom, hogy remek érzés megtapasztalni, hogy fontos vagyok neki. (Tudom, ez alapvetés lenne, de egy olyan nőnek mint én, aki sérült az anya-lánya kapcsolatban, rengeteget számít a visszacsatolás!) 

Végül egy pár gondolat ami igazán személyes... 

Mostanában sokat gondolkodom a gyerekvállalás témáján. Nagyon szeretnénk még gyereket. Amióta együtt vagyunk a férjemmel, nem volt kérdés számunkra, hogy nagy családot, sok gyereket szeretnénk. Mindkettőnknek rendkívül sokat számítanak a hagyományos értékek, amit a házasság és a család képvisel. Fontosnak tartjuk az egymásnak tett eskünket és nem kérdés, hogy a csemetéinkért életünk végéig felelősséget vállalunk minden értelemben. Korábban nem figyeltem meg magamon amit az utóbbi időben gyakran: irigykedem azokra a nőkre, akik megosztják a közösségi médiában, hogy új élettel bővül a családjuk. Persze nem olyan értelemben, hogy sajnálom tőlük - távol álljon tőlem minden ilyesmi! Mégis, amikor egy ehhez hasonló poszttal találkozom, összeszorul a gyomrom, mert nem vagyok biztos benne, hogy a mi családunk valaha kiegészülhet majd. Nem tudom biztosan, hogy az az egészségügyi akadály, ami ennek az útjában áll, meg fog-e szűnni vagy sem, mindenesetre próbálom feltérképezni, hogy mi van emögött: valóban nem teljes még a falkánk? Csak mi vágyunk nagyon arra, hogy többen legyünk? 
Az anyaság számomra új dimenziót nyitott meg: kivirultam, megtaláltam önmagam, a munka után ez volt az első olyan dolog amiben azt éreztem, hogy TÉNYLEG nagyon nekem való, jól csinálom és élvezem is.  Most viszont úgy érzem, hogy elveszik tőlem, amiben a legjobban otthon vagyok - a gyereknevelés örömét. 
Holott tudom, hogy Dani és Hédi is nagyon kicsik még, velük is jó pár évem van még, hogy 'babák' legyenek, de ülök a gondolataimon és nem tudom hova tegyem őket. 
Az is lehet, hogy szimplán nincs most itt az ideje, és pár év múlva újra visszatérhetünk a kérdésre. Remélhetőleg nem fogom ennyire borúsan látni a helyzetet, de én már csak ilyen vagyok - a végletek embere, nekem nincs köztes állapot :)

Remélem nem untattalak Benneteket. És ígérem, hogy igyekezni fogok gyakrabban jelentkezni izgalmas témákkal, a családon túl.